Lázár János országgyűlési képviselő megnyitó beszéde a Parlamentben a Tisza István emlékkonferencián 2018. október 31-én

Igen Tisztelt Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim!

Aki egy kicsit is ismeri Tisza István életművét, az pontosan tudja, hogy az ő közéleti szótárában a ’frázisnál’ utáltabb kifejezés aligha létezett. Tisza ellene volt az üres szólamoknak, a cselekvés nélküli nagy szavaknak. Tisza István ellene volt a közhelyeknek. A frázisokkal szembeni idegenkedését mélységesen tiszteletben tartva mondom tehát a legelső mondatommal Önöknek azt, hogy Tisza István számomra a legfontosabb politikai példakép.

Sőt meggyőződésem, hogy annak kell lennie a jelen és a közeljövő egész magyar politikusnemzedéke számára.

Tisza Istvánnak példaképnek kell lennie, ha Magyarországot – legalább lelkében, szellemében, politikai és gazdasági erejében – újra azzá a nagy állammá akarjuk tenni, amely 1000 éven át – szinte napra pontosan Tisza István meggyilkolásáig – létezett.

 

Hölgyeim és Uraim!

Aki Tisza Istvánról beszél, az az 1848-49, és főleg az 1867 utáni két fontos emberöltőről beszél: a dualizmus máig ható évtizedeiről. Aki Tisza Istvánról beszél, az a Tiszákról is beszél. Egy dinasztiáról, amelynek a története szétválaszthatatlanul összeforrott a régi Magyarország, a közép-európai magyar szupremácia történetével. Nemzeti históriánkban különben egyedülálló, hogy apa és fia egyaránt kormányfő legyen. Az apa, Tisza Kálmán ráadásul 15 évig, azaz miniszterelnökeink közül a leghosszabb ideig töltötte be ezt a tisztséget.

Legalábbis egyelőre.

Végül: Aki Tisza Istvánról beszél, szabadelvűsége, ha nem is indult föltétlen máshonnan, egészen biztos vagyok benne, hogy máshová tartott, mint azoké, akiket ma liberálisnak nevezünk. Tisza mélyen, szinte vallásosan hitt abban, hogy az ember személyes morálja, az ember személyes hite meghatározza egyúttal a politikáját is. Ő hitte és vallotta, hogy hitvány ember nem csinálhat jó politikát. Milyen fontos üzenet ez a mai politikusoknak. Tisza szabadelvűsége tehát a kálomista hitéből táplálkozó, attól elválaszthatatlan haladáspártisága volt, amely nem kisebb részben az angol mintájú, szabadkereskedelemre építő gazdaságpolitikát tekintette követendőnek.

Tisza István, akinek az emlékének és szellemi-politikai hagyatékának a halálát követő kritikátlan jobboldali kultuszánál csak a marxista történetírás hazugságai ártottak többet, valójában, és ezt fontos hangsúlyoznunk, nem a régi világ utolsó óriása, hanem az új világ első nagy alakja volt – nem a régi világ utolsó óriása, hanem az új világ első nagy alakja volt – pontosabban lehetett volna.

Tudom, tudom: erre igazgató úr is felhívta a figyelmet, a tudomány világában történelmietlen a „mi lett volna, ha?” kérdés.

Azonban a politika és az államigazgatás világában nagyon is termékeny lehet a tanulság és a gondolatkísérlet. Vajon mi lett volna, ha Tisza Istvánt nem ölik meg október 31-én? Mi lett volna, ha Tisza nemcsak a háború, hanem a háború utáni időszak, az új békeidőszak első miniszterelnöke is lehet? Mi lett volna, ha a Károlyi Mihály-féle hazárdőr politikai közjáték után nem bolsevik terroristák, hanem újra a „Vasgróf” testesíti meg Magyarországot a világ szemében, méghozzá akkor, amikor a magyar állam jövője, a szó fizikai értelmében is vett megmaradása a tét?

Károlyi Gyula, a későbbi miniszterelnök, aki a Sigmund Freud által nemes egyszerűséggel csak „a leghülyébb magyar grófnak” titulált Károlyi Mihály elsőfokú unokatestvére volt, így válaszolt erre a kérdésre:

„A világháborút akkor sem nyerhettük volna meg, ha Tisza István helyén marad. De amint igaz, hogy a háborút tényleg nem a harctéren veszítettük el, úgy bizonyos, hogy Tisza István alatt az a gyalázatos belső összeomlás nem következett volna be minden végzetes következményével, megaláztatásunkkal, megcsonkításunkkal és szégyenünkkel.”

Mindaz alapján, amit a Tisza-gyilkosság után mi, magyarok a történelmünkből megtanultunk, csak egyetérteni lehet vele. Ha Tisza politikája 1918 után is folytatódhatott és kiteljesedhetett volna, akkor Magyarország ma – a szó minden értelmében – nagyobb és erősebb állam lehetne.

Akkor nem kellett volna kerek 100 esztendőt várnunk arra, hogy ennek az országnak ismét olyan politikusa legyen, akinek a munkája révén lassan helyreállíthatjuk Magyarország tekintélyét a világban és helyreállíthatjuk Magyarország politikai, szellemi, gazdasági szerepét Kelet-Közép-Európában, a Kárpát-medencében.

Magyarország egy Tiszával – pláne kettővel – is előrébb jutott, mint jutott volna száz vagy százezer Károlyi Mihállyal.

A nemzet főterén azt az elhíresült szoborcserét ezért nemcsak jogunk, de egyenesen kötelességünk volt végrehajtani.

Károlyi ugyanis nemcsak a saját birtokán rendezett földosztást, de közvetve bizony Versailles-ban is, méghozzá az ezeréves Magyarország kárára.

Őt tehát semmiképpen sem szabad elfelejtenünk, de emlékeznünk nem őrá kell, hanem nagy ellenfelére, Tisza Istvánra.

 

Igen Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezők!

Tisza miniszterelnök protestantizmusával összefüggésben még egy fogalomról kell röviden beszélnünk, ez pedig a már érintett protestáns küldetéstudat vagy protestáns hivatásetika. Egész világnézetének, politikai hivatásának és pályájának lelki gyökerei kálvinista vallásos érzésének talajából táplálkoznak.

Lelkét a predesztináció szelleme hatja át: az isteni eleve elvégzés hite. Tiszát emiatt gyakran írták le fanatikusnak és megszállottnak, a politikáját pedig időnként érzéketlennek és kegyetlennek. E karakterjegyek megértéséhez nemcsak az utókor, de még a kortársak számára is Tisza István küldetéstudata jelenti a kulcsot.

A tágan értelmezett Tisza-korszakot a névadóhoz, a névadókhoz mérhető szakmai és emberi minőségű politikusok fémjelezték. Közülük az egyik, Klebelsberg Kunó így beszélt Tisza István küldetéstudatáról:

„Jellemének alapvonása, legegyénibb sajátsága volt a heroikus kötelességteljesítés. A kötelességteljesítés különösen akkor, ha azt hitte, hogy a feladat odiózus (azaz gyűlöletes, hálátlan), és hogy ha a munkát maga elvégezni nem fogja, akkor másokat a népszerűség elvesztésétől való félelem fog attól visszatartani.”

Ez a küldetéstudat jellemezte életében, és bizony a halálában is.

„Ennek így kellett történnie!” – ezek voltak Tisza István utolsó szavai, miközben szembenézett a rá fegyvert fogó károlyistákkal. Ekkor, 1918. október 31-én jó ideje tudta már, hogy neki az erkölcsi és a természeti halál között kell választania. Egy menekülő, az életét mentő Tisza István az előbbinek, az erkölcsi halálnak esett volna áldozatul.

Maradt tehát és vállalta a vértanúságot – ahogy Baltazár Dezső református püspök írta – „a magyar nemzet erkölcsi jövendőjét megtermékenyítve”.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Tisza István tragikus vége a történelmi Magyarország végét is jelentette. A magyar szupremácia végét. És annak az esélynek a sírba szállását, hogy a magyar szupremácia belátható időn belül helyreállítható lesz.

Száz év alatt nagyot változott a világ, és vele változtak a szavaink is. Ma mást jelent a liberális, mást az irredenta, mást az asszimiláció, mint 100 esztendeje. És ma mást jelent a szupremácia is. Ma elsősorban felsőbbrendűséget értünk alatta, amelyre joga egyik népnek sincs a másik felett.

Ezt egyébként Tisza is előre látta. Mintha megsejtette volna az Európa jövőjével kapcsolatos, száz évvel későbbi dilemmákat, arra figyelmeztetett, hogy a történelem lassan, de feltartóztathatatlanul, etnográfiailag is egységes nemzeti államok kialakulása felé halad.

Szupremáciáról tehát nem, de arról ma is lehet beszélni és kell is, hogy Magyarország újra a térség – Közép-Kelet-Európa – vezető állama legyen. Hogy amit a Kárpátoktól északra a lengyelek, úgy attól délre megint a magyarok állama legyen a térség gazdasági, kulturális erőközpontja. És a közös politikai érdekérvényesítés centruma.

Bár Tisza István a parlamenti obstrukció ellen – egyebek között – azzal is küzdött, hogy korlátozni igyekezett az országgyűlési képviselőknek azt a jogát, hogy minél többet idézzenek, még egy dolgot engedjenek meg nekem…:-)

Szekfű Gyula híres, Három nemzedék című írásában úgy fogalmaz:

„A magyarság sokkal gyöngébb, földrajzi helyzete sokkal veszélyesebb, semhogy egymagában, saját erejéből fenn tudná tartani eddigi kedvező helyzetét, évszázados hegemóniáját Középeurópa terein: ez az objektív alapigazság volt Tisza István politikai pályájának a sarkköve.

Igaz követője volt ebben Széchenyinek, a száműzetés Kossuthjának s Deáknak egyaránt. Hisz mindezek tudták, vagy ha ne tudták az ország katasztrófája után megtanulták, hogy Ausztria és a nemzetiségek, azaz magyarra fordítva a nagy német hatalom és a szláv népek együtt két malomkő, melyek porrá zúzzák a mi szép évezredes Nagymagyarországunkat.”

A magyar szuverenitás megőrzéséhez, Európa nemzetállami karakterének megőrzéséhez ma is arra van szükség, hogy Magyarország – közép-kelet-európai szövetségeseivel együtt, bizonyos esetekben azok élén – komolyan vehető hatalommá szervezze ezt a térséget.

Hogy Magyarország a térség államai számára politikai, a térség vállalkozásai és polgárai számára pedig gazdasági, kulturális, mondjuk úgy, életminőségi szempontból vonzó ország legyen. Olyan, amelynek van „gravitációs ereje”.

Tisza életművének tanulmányozása, kevés hibájának és jóval több érdemének megismerése, hatékony eszköz lehet ebben a munkában.

„Ennek így kellett történnie!” – hangzottak tehát Tisza István utolsó szavai.

„Mindez történhetne végre másképpen is” – legyenek akkor ezek Tisza István utódainak az első mai szavai.

 

 

Köszönöm, hogy meghallgattak!